Nem hiszek a wellness hétvégékben. Tudom, olyan ez, mintha a teljes (testi, lelki, szellemi) jó-létet tagadnám. Természetesen, nem így értem ezt, hanem abban nem hiszek, ahogy ez kampányszerűen, kereskedelmi értelemben működik, az erre a célra épült szállodákban.
Hosszú hétvégéken megindul a roham, hogy 3-4 napon keresztül mindenki a tömeggel együtt préselődjön a jakuzziba és „halálra” egye magát az ötlettelen, egyen svédasztal kínálatából. Ha nagyon egészségtudatos valaki, akkor úszkál is a karhossznyi medencében vagy benéz a fitneszterembe, ahol – jó esetben – egy rozzant futópad és két valamilyen furcsaság van. Végül jöhet az élmények netovábbja, a masszázs: gyorstalpalón képzett masszőr valamilyen csoda nevű, de lényegében ugyanolyan gyömöszölését élvezhetjük, hallgatva az egészségünkre vonatkozó szakszerű okosságokat. (Jó esetben nagyobb bajt nem csinál velünk.)
A párok gyakran ezzel lepik meg egymást/magukat, sokszor azzal a céllal, hogy így hozzák rendbe kapcsolatukat. Kevés borzasztóbb dolog történhet, mint muszájból élvezni egymás társaságát. Nem csoda, hogy az unalom, az üresség egy ilyen hétvégén inkább megnöveli az eltávolodás érzését.
És természetesen, nagyon hiszek a wellnessben. Abban, hogy időről-időre fel kell tölteni minden szféránkban a lemerült energiaszintet. Abban, hogy kell a csak egymással töltött idő, amikor „egymásban” utazunk. Időnként le kell csendesedni, befelé figyelni, hogy felismerjük, mi zajlik bennünk/közöttünk. Ápolni magunkat és párunkat.
Meg kell tapasztalni, hogy az ingerzuhatag nélküli világban, a csend békéjében hogyan tudunk elmerülni, gazdagodni. Ez kívülről ugyan nem látványos, de csak részben passzív, másrészt nagyon is aktív folyamat. Egy ilyen meditációnak része lehet a sport is, de nem úgy, hogy azt ünnepnapokon próbálgatjuk. Ez utóbbi módszer legfeljebb a sérülés esélyét növeli.
Nézzük meg, hogy jó-e együtt hallgatni a szerelmünkkel; összetartozásunkat mi magunk, avagy csak a külső történések képesek működtetni, élvezetessé tenni…
