Újabb önjelölt prófécia jelent meg a monogámia megkérdőjelezése egén. A fenti címmel az Elle magazinban (2017. szeptemberi szám), s ajánlotta az olvasók figyelmébe Alain de Botton filozófus 2014-ben megjelent „Hogyan gondolkodjunk másképp a szexről?” című könyvét. Más ismertetésekhez hasonlóan hangsúlyozzák a formabontó, merész állásfoglalást, amely tabukat döntöget e témában.
Ezzel kapcsolatosan két előzetes megjegyzésem van. Sokan mondhatják, hogy lebuktam, hiszen minden előadásomban cikizem a szexuális kultúra területén hasonló „tudományból” művelődő olvasókat. Mentegethetem magam, hogy kötelező elolvasnom, mert képben kell legyek a pácienseim forrásával, de valójában a trendek és a divat miatt olvasom az ilyen újságokat. A másik gondolatom, hogy ismét hasonló megbízhatóságú forrásmunkát foghatunk kezünkbe, mintha jómagam a világ keletezéséről írnék tanulmányt. Talán, nem lennék teljesen analfabéta, de azért szakértői minősítéssel sem rendelkezem.
Szóval, beleolvastam magam is a könyvbe, bár nem állítom, hogy elmélyültem abban. Azt elfogadom, hogy merész és valóban őszinte megállapításokat ír le köntörfalazás nélkül. Én is egyetértek azzal, hogy nehéz egy hosszú, monogám kapcsolatban a hűséget és a szenvedélyt egyszerre fenntartani. Az is hazugság, hogy az embert nem érinthetik meg hangulatok, bizonyos csábítások. E problémára csakugyan nem megoldás a frázis, hogy folyamatosan frissítsük az együttléteket, pl. szeretkezzünk a konyhában – hű micsoda kaland! Sőt, azt sem hiszem, hogy 50 égő gyertya (ha nem gyújtja fel a szobát) és az ylang-ylang illat megoldás ad mindenre.
Szexuális vágy
„A szexuális lemondás egyáltalán nem normális dolog, és nincs benne semmi kellemes” – állítja a szerző. Egyetértek abban, nem kellemes, de hogy mit ért lemondáson az erősen befolyásolja a „nem normális” jelzőt. Hiszen, a teljes aszkétizmus esetén hasonló lehet a vélemény, viszont ha nem minden pillanatnyi vágyat elégítünk ki, arra ez nem igaz. A szexuális lemondás nyilvánvalóan kellemetlenséggel jár bizonyos értelemben, sőt egyáltalán nem várható el például egy párzási időszakban lévő bikától. Egy elkötelezett emberi kapcsolatban azonban a szeretkezés jóval szofisztikáltabb, és az általa nyújtott katarzis viszont az előbbi példában biztosan nem értelmezhető.
A könyv fő tézise azonban, hogy ne bízzunk olyan emberben, aki szexuálisan nem csábul el mellőlünk, hiszen ő az, aki őszintén követi a vágyait és bevállalja azokat. „Ha az egyik fél megbotlik, a másiknak harag helyett inkább elragadtatást kellene éreznie” – állítja a szerző. Tehát legyünk hálásak azért, ha a megcsalás után a párunk mégis bennünket választ, hiszen mérlegel, és ez nem egyértelmű döntés. Tulajdonképpen megköszönhetjük, hogy nem hagy el bennünket a partnerünk!??
Ezzel a filozófiával már komoly bajaim vannak. Hiszen, ha a megcsalt fél „könyörög a megbocsátásért”, akkor ott komoly egyensúlytalanság lehet a kapcsolatban, vagyis ko-dependenciáról van szó. Ami nem is csoda, mert ilyen jelenségnél súlyos önértékelési zavar feltételezhető a megcsaltnál. Másrészt, ha lehet, nem hatódok meg attól, hogy nem minden vágyát és késztetését éli ki rögtön valaki. Ezt önmagában még nem látom az őszinteség jelének, sem magasabb rendű lelki működésnek. Bár végül is, hálásak lehetünk, hogy például a hosszú meetingen az idősebb főnök nem pisil rá az asztalra, hiszen erős késztetést érezhet és sürgős is neki!
Hiszek abban, hogy hálát kell adni azért a másiknak, önmagunknak és a sorsnak, amiért foghatjuk egymás kezét és együtt megélhetjük a boldogságot, s időnként a nehézséget is. De az egyedülléttől való rettegés, a másikhoz körömszakadásig való kapaszkodás nem jellemezhet egy olyan személyiséget, aki erősíteni és inspirálni képes a párját úgy, hogy mindegyikük többé váljon ezáltal. A hűség valóban megérdemli, hogy magasztaljuk, értékeljük, de azt is, hogy elvárjuk önmagunktól.
