Soha nem hittem volna, hogy hideg és sötét reggelen irigykedve gondolok azokra, akik futni indulnak. De megtörtént! 3 hónapos kényszerpihenőre ítéltettem, és ahelyett, hogy élveztem volna a hajnali kelés- és indulás-mentességét, meglepő módon, vágyakoztam a didergő, nehézkes startra.
Kapcsolatunk a futással nagyon másképpen indult. Biztosan nem volt szerelem az első látásra! Korai élményeim a kudarc és a szenvedés érzését vésték belém. Később, már naponta sportoltam ugyan, a futást az elkerülendő, „azt biztosan nem”, unalmas kategóriába pakoltam. Nem ritka ez az aktív sportolók körében sem, még HIIT és a crossfit követői sem imádják a hosszú futást. Én csak kivételes körülmény hatására botladoztam fel a futópadra és ilyenkor a tervszámok igen szerények voltak: 2-3 km.
Tudjuk, hogy a kényszer nagy úr. Úgy alakult, hogy megszűnt a bevált edzőtermem és amit átmenetileg találtam, az lényegében csak a futópadot tudta kínálni. Ez volt az egyetlen mód a napi megfelelő intenzitású mozgásra. Egy életem, egy halálom – ráálltam. Már az első 100 méter után azt számoltam, mennyi van hátra. Aztán a napok alatt valahogy, nem túl gyorsan, de stabilan elértem az alkalmankénti 6-10 km-t. Kizárólag csak teremben! Ha már szenvedni kell, minek szépíteni a dolgot!
A férjem azonban eltökélte, hogy javítja a futás iránti érzéseimet. Orvul beíratott egy „Chi Running” tréningre. Hogy el ne tudjam sumákolni, reggel elvitt és ott is hagyott – „majd este jön értem”. Térbeli tájékozódási képességeimre alapozva (kb. tudtam csak elhelyezni, hol vagyok) bízhatott benne, hogy nem szököm haza – főleg mert nem volt nálam pénztárca. A Chi Running Certified tréner (szerencsére ismertem, mert erőedzéseket is tartott) körkérdést tett fel az igen színes, ámde „futásmámorban úszó” résztvevőknek. Ki-miért jött ide? Én őszintén válaszoltam: a férjem befizetett és itt hagyott. Enyhe arcrándulás után áttért a következő technikai pontra. „Mit teszünk, ha gyorsabban akarunk futni?” A válaszom ismét egyszerű volt: „Magasabbra tekerem a futópadon a sebességet”…
Azért valahogy eltelt ez a nap. Egyébként szívesen ajánlom mindenkinek, mert hasznos dolgokat lehet(ne) tanulni. A nehezítő körülmény csak az én lelkesedésem hiánya volt.
A férjem ellenőrizni szerette volna, mibe fektette a pénzt, s addig erőszakoskodott, hogy elmentem vele futni a Margitszigetre. Erősen ambivalens érzésekkel indultam el, de „előbb szabadulok” módon nekivágtam. Igaz, csak 1 kör, de nem is volt olyan borzasztó. Aztán lett 2 is. Mivel a legegyszerűbben és leggyorsabban megoldható mozgás volt, reggelente elkezdtem futni járni a férjemmel – immár nem a szigeten.
Folytatás következik.
