A gyermekpszichiátriában korunk gyakori kihívása az ADHD. Ennek kezelésére gyógyszeres- és pszichoterápiás módszereket is alkalmaznak – változó eredménnyel. Az elmúlt időszakig a szakemberek úgy vélték, hogy a kórkép felnőttkorban nem létezik, ma azonban tudjuk, hogy ez nem így van. A felnőttkori esetek kezelése kiforratlan, jól képzett és tudományosan felkészült ismeretekkel is komoly feladatot ad a kezelőorvosnak.
Bevezető
A felnőttek figyelemhiányos és hiperaktivitás-zavarának (ADHD) jelenleg rendelkezésre álló farmakológiai és nem farmakológiai terápiái közül csak a stimulánsok és az atomoxetin hatékonyak az alapvető tünetek csökkentésében – derült ki egy nagy, átfogó metaanalízis eredményeiből. Az ADHD-terápiák hosszú távú hatékonyságára vonatkozó adatok hiányoznak, jegyezték meg a kutatók, így ezek az eredmények csak a rövid távú hatékonyságra vonatkoznak.
A 113 randomizált, kontrollált vizsgálatot vizsgáló, közel 15.000, ADHD hivatalos diagnózisával rendelkező felnőtt bevonásával készült tanulmány azt is feltárta, hogy az atomoxetin kevésbé elfogadható a betegek számára, és hogy a nem farmakológiai stratégiák hatékonyságára vonatkozó eredmények nem következetesek.
Sok vita van a gyógyszeres kezeléssel kapcsolatban, így ezek az adatok meglehetősen megnyugtatóak, és mindenképpen megerősítik a gyógyszeres kezelés szerepét az ADHD kezelésében. Az eredmények rámutatnak a nem farmakológiai beavatkozások lehetséges szerepére is, amelyek jelenleg nem szerepelnek jól a jelenlegi irányelvekben. Azonban jobb bizonyítékokra van szükség ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük ezeknek a nem farmakológiai beavatkozásoknak a pontos hatását.
A tudásbeli szakadék áthidalása
Az egykor kizárólag gyermekkori rendellenességnek tartott ADHD-ról ma már köztudott, hogy felnőttkorban is fennáll, és világszerte a felnőtt lakosság mintegy 2,5%-át érinti. A felnőtteknél az ADHD kezelésére rendelkezésre álló beavatkozások összehasonlítható előnyei és ártalmai továbbra sem világosak.
Ennek a tudáshiánynak a felszámolása érdekében a kutatók átfogó szisztematikus áttekintést és komponenshálózati metaanalízist végeztek, amelyben az ADHD-s felnőttek gyógyszeres és nem gyógyszeres kezeléseinek széles skáláját hasonlították össze számos kimenetel tekintetében.
Az ADHD fő tüneteinek 12 hetes csökkentésében csak a stimulánsok és az atomoxetin voltak jobbak a placebónál az önbevalláson és a klinikus által jelentett értékelési skálákon, állapította meg a kutatócsoport.
A stimulánsok esetében a standardizált átlagos különbségek (SMD) az önbevalláson alapuló és a klinikus által jelentett skálákon 0,39, illetve 0,61 volt. Az atomoxetin esetében a megfelelő SMD-értékek 0,38 és 0,51 voltak. Nem volt bizonyíték arra, hogy az ADHD-gyógyszerek a placebónál jobban javították volna a további releváns kimeneteleket, például az életminőséget.
A nem gyógyszeres beavatkozásokat illetően a kognitív viselkedésterápia, a mindfulness, a pszichoedukáció és a transzkraniális egyenáramú stimuláció csak a klinikus által jelentett mérések tekintetében volt jobb a placebónál, az SMD-értékek -1,35, -0,79, -0,77, illetve -0,78 voltak.
A nem gyógyszeres stratégiákra vonatkozó bizonyítékok azonban összességében kevésbé meggyőzőek, a különböző értékelők típusai között ellentmondásos eredményekkel és kis számú bizonyítékon alapuló eredményekkel. Az ADHD-intervenciók hosszú távú (12 héten túli) hatékonyságára vonatkozó bizonyítékok pedig „korlátozottak és kevéssé vizsgáltak”.
Ami a tolerálhatóságot illeti, minden stratégia hasonló volt a placebóhoz, kivéve az atomoxetint és a guanfacint, amelyek elfogadhatósága alacsonyabb volt, mint a placebóé.
A gyakorlatban
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az átlagos hatásra összpontosítottak, nem pedig az egyéni tapasztalatokra. Ezért egyéni szinten nem tudnak ajánlást tenni. Olyan tanulmányokra van szükség, amelyekben a résztvevők egyéni adatai szerepelnek, hogy személyre szabhassák a kezelést.
Az elemzésből származó információk különösen fontosak lehetnek a páciens pszichoedukációjához, mielőtt ténylegesen elkezdődik a kezelési terv. A betegek gyakran kérdeznek a nem farmakológiai beavatkozásokról, és ez a tanulmány a rendelkezésre álló adatok legjobb szintézisét nyújtja az ilyen megbeszélésekhez.
Míg néhány nem farmakológiai kezelés (pl. kognitív viselkedésterápia, mindfulness, pszichoedukáció és transzkraniális direkt áramstimuláció) a klinikusok által értékelt eredményekre hasonló, és néhány esetben nagyobb hatást mutatott, mint a farmakológiai kezelések, nem mutattak ugyanolyan hatást az önbevalláson alapuló eredményekre. Ezeket a beavatkozásokat ezért kevésbé tekintették robusztusnak, mint a farmakológiai kezeléseket, amelyek mindkét mérési típusban változásokat mutattak.
