Már-már közhelynek számít, hogy ajándékot adni legalább akkora öröm, mint kapni. Amikor jót cselekszünk, akkor önmagunkért, a saját boldogságunkért is teszünk egy lépést: jónak érezzük magunkat, nő az önbizalmunk. Ez a nárcisztikus előny. A két motiváció együttes jelenléte rendjén is van, de az egyensúly nem mindig nyilvánvaló.
1 hónapja Mexikóban egy, hagyományokat őrző, sőt némileg elszigetelt indián falut látogattunk meg. Az itt lévők úgy élnek az ország közepén, hogy igyekeznek önellátók lenni, s nem kérnek jótéteményt az államtól – igaz, az nem is igyekszik adni. Még a spanyol nyelvet sem mindig sajátítják kel, a gyerekek pedig átlag 4 osztályt végezek el, bár ez azóta javul, hogy az anyanyelvüket is beszélő tanárokat is alkalmaznak. Látogatásunkkor éppen ünnepség volt, s a vezetőnk előre elmondta, hogy a népviseletbe öltözött gyerekek várhatóan felajánlják a közös fényképkészítés lehetőségét 10 peso-ért. Korábbi utazásainknál sajnos, sokszor volt portékákat unszoló, kéregető gyerekekkel tapasztalatunk, így valami hasonlóra számítottam itt is.
Hosszabb időt töltöttünk már a faluban, és egyáltalán nem láttunk erőszakos árusokat – sem felnőttet, sem gyereket. Egyszer aztán hirtelen valaki belém csimpaszkodott hátulról: egy kócos, 3 év körüli, gyönyörű kis indiánlány volt. A másik oldalamon megjelent egy nagyobbacska fiú is, aki a kislány „fotó” megszólításához hozzátette, hogy „20 peso”. Átfutott a fejemen, hogy talán rosszul informáltak az árról, de végül is, ketten voltak. Vagyis, pillanatokon belül négyen, mert 2 csöppség még oda-kolbászolt, bár láthatóan ők nem nagyon törődtek a helyzettel, valamit „szereltek”.
Mindenesetre igyekeztem a kis nyájat összeterelni, hogy mindenki rajta legyen a képen. Kifizettük az árat, és ők fittyet hányva ott hagytak, meg sem próbáltak újabb ajánlatot tenni, vagy kéregetni. Ahogy utánuk néztem, hirtelen észrevettem, hogy a kis indiánlány sántítva ugrál a többiek után. Összeszorult a szívem, mert láttam, hogy csípőficamos. Abban a pillanatban elindult bennem a megoldás-kereső attitűd, de egyben érzelmek is elöntöttek: ezt meg lehetne gyógyítani; ha nem kezelik mennyivel nehezebb lesz az élete; olyan szép, de jó lenne „elvinni innen és kezeltetni”, megadni neki a nyugati orvoslás lehetőségeit.
Folyamatosan ilyen gondolatokon töprengtem, amíg bementünk a helyi boltba vizet venni. Ott újra összetalálkoztunk a kis csapattal, akik sóvárogva nézegették a chips-eket. Én persze rögtön megkérdeztem, hogy szeretnének-e? Hiba volt. A férjem ilyenkor következetes és szigorú: az nyilvánvaló volt, hogy ezek a gyerekek nem éheznek, és a chips tényleg nem a legjobb ajándék. De hát az is igaz, hogy a gyerekek általában nem az egészségtudatos magatartás alapján vágynak dolgokra! Így jobb híján összeszedtem valamennyi aprónkat és odaadtam nekik. Morcosan elfogadták, de nem álltak velem tovább szóba, hátat fordítottak és elrebbentek.
A kis Pocahontas velük lépést tartva szaladt. Én pedig elmerültem a túláradó érzésekben: a fájdalomban, hogy a kislány nem egészséges; a gyönyörködésben, hogy milyen szépek; s a vágyban, hogy milyen jó lenne elvinni innen. Ezek az érzelmek határozták meg a további ott töltött időt, sőt visszatérve, még hetekig jelen voltak. Azzal vívódtam, hogy ha kivennénk a környezetéből, valaha elfogadná-e őt az idegen kultúra, s ő megtalálná-e az identitását? Lehet, hogy testileg meggyógyulna, de lelkileg jobb lenne-e neki?
Ha nagyon erőszakosan „segítenénk” rajta, valóban jót tennék-e? Kiről szólna ez? Lehet, inkább rólam, hogy megnyerjem a rokonszenvét, a szeretetét – mint a chipsvásárlással. Ahogy hagytuk el busszal a falut, az idegenvezető magyarázta, hogy az UNESCO támogatásával lépcsőt építettek a templom oldalába. Kinéztem a busz ablakán, s a templom oldalában lévő lépcsőt csúszdának használó gyerekeket láttam önfeledten játszani. Olyan tiszta öröm volt az arcukon, amilyet a szuper játszótereken ritkán lehet elcsípni.
Ez a látvány meleg, boldog érzést adott nekem. A kérdés, hogy mikor teszünk jót, még hosszú elemzést, vívódást tartott fenn bennem. Hazatérve az első éjszaka ébren telt az időeltolódás miatt. Nem kínzó álmatlanság, hanem jóleső töprengés jellemezte, és egy nagyon határozott érzés: a hála, hogy mindezt meg tudtam élni.
Ki adott kinek ajándékot? …
