Ha jól működünk emberi kapcsolatunkban, akkor bízhatunk az első megérzéseinkben, azaz, ha bizalmatlanságot érzünk valakivel szemben, gondoljuk végig, hogy azt milyen jelekből vontuk le. A testbeszéd és a mimika sokat elárulhat valaki hitelességéről. Ha jellemzően bizalmatlanok vagyunk, akkor nézzünk magunkba, hogy önismeretünk milyen szinten van. Ez meghatározó lehet az élet minden területén ahhoz, hogy sikeresen és főképpen boldogan tudjunk működni.
Azt a kivételes helyzetet nem tekintve, hogy valamilyen értelemben tartós vészhelyzet áll fenn, érdemes bizalommal nyitni a másik ember felé – persze, a jól működő ösztöneinkre is figyelve. Ez nem jelenti azt, hogy akár egy szerelmi kapcsolatban túlzottan ellustuljunk és a másik jelzéseit folyamatosan ne érzékeljük.
És mi történik, ha elvész a bizalom? Sajnos, nem ritka, azzal jellemzik a kapcsolatukat a partnerek, hogy „szeretik egymást, de nem tudnak bízni egymásban”. Vagy egyszer derült égből villámcsapásként kiderül a megcsalás. Ez utóbbit sokan sokféleképpen értelmezik. Lehet érzelmileg, szexuálisan és szociális értelemben megcsalni. A bizalom mellett a kapcsolat fontos szükséglete az őszinteség is, amelyet szintén tág határok között értelmeznek. Ez utóbbit sok esetben nem könnyű betartani, főképp a konfliktusoktól való félelem szokott ellenérvként megjelenni. Azonban bármely kibúvó az őszinteségből – ami normál esetben nem egy állandó elszámoltatást takar –, már a bizalom gyengülésének alapját adja meg.
A fentebb leírt két szituáció számomra eleve megkérdőjelezi, hogy valóban jól működött-e a kapcsolat, tényleg ismerik-e egymást és fontosak-e a másik jelei számukra? Ezeket a kérdéseket könnyebb figyelmen kívül hagyni és a kellemes illúziókban fürödni: „20 éve mindenki által irigyelt, a világ legszebb házasságában éltünk???” Szép nárcisztikus mondat!
Ha kiderül a baj, az első természetes reakció a harag és a vád. Azután sok esetben az önvád jelenik meg: mit nem adtam meg neki, miért jobb a másik? Ha differenciált lélek éli meg a veszteséget, akkor két nagyon nehéz kihívással kell szembenéznie: kivel élt együtt, ismeri-e egyáltalán és nem egy érdemtelen embernek adta a legnagyobb kincseit, az érzelmeit. Óvakodjunk hirtelen általánosítástól, hogy akkor minden hazugság volt eddig.
Ne essünk abba a hibába, hogy elkezdjük sajnálni azt, aki megcsalt, hiszen remélhetően ő is szenved majd a krízis miatt. Mindenképpen értékelni kell, hogy érdemes-e folytatni a kapcsolatot. Az érzelmi vihart megbocsátással kell lezárni, de ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy minden marad a régiben. Az is kérdés, hogy a kapcsolat megmaradjon-e? Ha marad, akkor ez egy kemény munka kell, hogy legyen mind önmagunkban, mind a kapcsolatban, amelynek eredményeképp egy más, erősebb szintre kell eljutni.
Ha a kapcsolat megtartása mellett döntünk, akkor a bizalom megtartása mellett is dönteni kell. Igaz, ennek felépülése időt igényel, amelyhez kérjünk segítséget a partnertől, de ne folytonos nyomozással, kontrollálással tegyük azt. Ha ebbe öljük az energiánkat, akkor vesztesek leszünk, mert nem tudunk a saját dolgainkkal törődni, és vaslánc nem tartja mellettünk a másikat. Nem ez tesz vonzóvá bennünket.
A jelen helyzetből adódó összezártság sok fel nem ismert, elfojtott hiányosságot élesíthet fel. Mielőtt nyugtatnánk, áltatnánk magunkat és halogatnánk, jobb, ha szembe nézünk a valósággal. A párterápia szerencsére online módon is működtethető, és az időveszteség fontos tényező.