Az elmúlt hónapokban 2 páciensem szájából is ez a mondat hangzott el. Ennek hallatán bennem egy furcsa, nyomasztó érzés suhant át: olyan görcsös, izzadságszagú volt a kijelentés. Igaz, hogy hasonlót lépten-nyomon olvashatunk „párkapcsolati próféták” és life-coach-ok írásaiból is. Hogy is van ez?
Mindkét páciens egy hosszabb vívódásnak akart véget vetni, mert évek óta tartottak fenn házasságon kívüli szerelmi viszonyt. Ez sokáig számukra kényelmes helyzet volt, de aztán egyre több érzelmi feszültség adódott és törésre kellett vinni a dolgot. Mindketten a maradás mellett döntöttek: ez így pontos, mert nem a feleséget, hanem a már felvállalt helyzetet választották. Kicsit azért is, mert a külvilág felé ez szebb képet mutat. Persze nem akarom leértékelni a döntésüket, hiszen egyéb, valódi értékek is komoly szerepet játszottak benne, de a legfőbb talán mégis a megszokás volt.
Ezeket olvasva, gondolom, sokan úgy hiszik, hogy én az „egyszerűbb” utat javasolnám, ami a jelenkor attitűdje is. Azaz, ami már használt, nehezen működik, azt dobjuk ki és cseréljük újra. Ez biztosan nem az üdvözítő hozzáállás, még általánosságban sem, de emberi-érzelmi viszonyulásokban főképpen nem! A gond csak az, hogy amikor a „dolgozzunk rajta” jelszó elhangzik, akkor gyakran már nem nagyon van min. Erőből nehéz lesz érzelmeket és gyengédséget kipréselni önmagunkból és párunkból.
Mindenképpen gondoljunk bele, hogy mi maradt meg, amire tudunk építkezni: ha van érték, akkor van remény is. Azonban, ha csak a fogunkat szorítjuk össze, akkor a leggyakoribb jövőkép áll előttünk: egymás mellett maradva, idegenként vegetálunk. Akkor hát nincs megoldás??? A hosszú párkapcsolat unalmassá válik és mi vagy járomba hajtjuk a fejünket, vagy mindig új virágot szakítunk? (Az is ugyanúgy el fog hervadni.)
Nekem nem a munkával van bajom, ha a párkapcsolatról beszélünk; főképp nem, mert a munkát elsősorban nem szenvedésként definiálom. Szerintem is kell dolgozni, de nem akkor, amikor már pusztulás van. Hanem inkább önmagunkon folyamatosan, és egyben figyelve kapcsolatra, de még inkább a párunkra. Nem lehet a mindennapok ürügyeivel elhalasztani azt, hogy vegyük észre a saját és a másik igényeit, érzelmi szükségleteit.
Inkább ápolni és óvni kell a kapcsolatot, mint egy virágot, sem, mint kalapáccsal és vésővel dolgozni rajta. Ha figyelünk, befelé és a másik lelkére is, akkor nem történhet meg, hogy egyik reggel arra ébredünk, egy idegen fekszik mellettünk az ágyban. A trendi, újdonságkereső világban is az egyetlen kapaszkodó, hogy legyünk hűek: sajátmagunkhoz és a számunkra sokat jelentőkhöz.
Nem lehetetlen elérni az „örökké”, de legalább a halálig tartó hűséges párkapcsolatot. Gondoljunk csak Philemon és Baucis történetére. Annyira szerették egymást, hogy legnagyobb ajándékként kérték az Istenektől, egyszerre haljanak meg.
