Minden orvos találkozik olyan betegekkel, akik azonosítható fizikai okok nélkül panaszkodnak testi tünetekre. A The Lancet című folyóiratban nemrégiben megjelent áttekintés szerint a tünetek egyharmadának nincs szomatikus magyarázata. Hogyan lehet segíteni ezeknek a betegeknek, és milyen alapvető kérdést kell mindig feltenni?
Egy közös tényező
A betegek gyakran tapasztalják a tünetek széles skáláját, amelyek minden nyilvánvaló ok nélkül jelentkeznek. Ezek a tünetek közé tartozik a tartós fájdalom, szédülés, szív- és érrendszeri panaszok, emésztési zavarok, járászavarok, kimerültség és fáradtság. Gyakran észrevehető szakadék van az észlelt szenvedés és a beteg fizikai funkcióinak károsodása, valamint a vizsgálati leletek között.
Az utóbbi években egy leíró gyűjtőfogalom jelent meg ezekre az egészségügyi kihívásokra: Tartós fizikai tünetek. Ez a kifejezés magában foglalja a hónapokig vagy hosszabb ideig tartó, egyértelműen azonosítható szerves ok nélküli funkcionális fizikai panaszokat, mint például a krónikus fáradtság szindróma, az irritábilis bél szindróma (IBS), a fibromyalgia (ízületi fájdalom) vagy allergia. Magában foglalja a tartós panaszokat olyan betegeknél is, akiknek van valamilyen alapbetegsége.
A felülvizsgálat szerint a krónikus vesebetegek 70%-a fáradtságot tapasztal, a koszorúér-betegségben szenvedő betegek 63%-ának tartósan fájnak a karjai, lábai vagy ízületei, a tünetmentes fekélyes vastagbél-gyulladásban szenvedő betegek 31%-a pedig tartós gyomor-bélrendszeri tünetekről számol be.
A Betegségek Nemzetközi Osztályozása (ICD) 10. revíziójában a „szomatoform rendellenességek” kifejezést használják, ha nem azonosítható szerves ok. Az ICD-11 azonban ezt a kifejezést a „szomatikus tüneti zavarok” kategóriával váltotta fel.
Ehhez a diagnózishoz már nem szükséges teljesen kizárni a testi okokat. Ehelyett a hangsúly a pszichológiai és viselkedési rendellenességekre, a szorongásra, a tünetekre való fokozott figyelemre, a gyakori orvosi konzultációkra és a súlyos testi betegségről való meggyőződésre helyeződik.
Ezt az új diagnosztikai megközelítést azért tartják észszerűnek, mert a beteg betegségének megélésére összpontosít. Ugyanakkor kritika lehet, hogy potenciálisan „pszichiátriai kezelésbe veszi” a valódi testi betegségekkel küzdő betegeket.
A „előre jelző” gép
Az új vizsgálati modell megértése kulcsfontosságú. Arról van szó, hogy megragadjuk, mi történik egy olyan emberrel, aki tartósan testi tünetekről panaszkodik.
Korábban széles körben elfogadott volt az alulról felfelé irányuló észlelési modell, amely a fájdalomingerből indult ki. Úgy vélték, hogy a fájdalom másodlagosan pszichológiai tüneteket okozhat. Most azonban az agy szerepe került előtérbe. Az olyan kifejezések, mint a „prediktív feldolgozás” vagy a „prediktív kódolás” kulcsfontosságúak: Az agy folyamatosan előrejelzéseket készít az érzékszervi benyomások legvalószínűbb értelmezéséről.
Ezek a jóslatok magukban foglalják az elvárásokat, a hiedelmeket és a tünetekkel kapcsolatos korábbi tapasztalatokat, amelyek öntudatlanul befolyásolják ezeket a jóslatokat. Ezért az elvárások minden beteg esetében szerepet játszanak az érzékelésben, függetlenül attól, hogy van-e organikus előzménye. Ez a jelenség azt eredményezheti, hogy a betegek tüneteket tapasztalnak annak ellenére, hogy minimális vagy semmilyen érzékszervi inputot nem kapnak.
Az észlelés mindig bio-pszichoszociális, és a betegségek nem szigorúan fizikaiak vagy pszichológiaiak, hanem inkább a kettő kombinációja. Ezeknek az összetevőknek az aránya változó, különösen a krónikus betegségek esetében, ahol az elvárások jelentősebb szerepet játszanak a fájdalomérzetben, mint a friss sérüléseknél. Mivel a prediktív feldolgozás az észlelés általános mechanizmusa, ezért különböző betegségekben is szerepet játszhat.
A jó hír az, hogy a tartós fizikai tünetekhez kapcsolódó számos tényező (például a tünetekre irányuló fokozott figyelem, a diszfunkcionális elvárások vagy az elkerülő viselkedés) pozitívan befolyásolható.
Mit tehetnek az orvosok? – folyt. köv.
